A régi bútorokat megviseli az idő, a használat, a fény és sok más tényező. Régebben a bútor restaurátorok ízlésének nagy szerepe volt a helyreállításban, általában nem az eredeti állapot visszanyerésére törekedtek, hanem saját elképzeléseikhez igazították, jó asztalos és kárpitos módjára "megjavították" a darabokat. Az autentikusság fogalma csupán a 19. század folyamán került előtérbe és ez ugyan gondosabb bútorfelújításhoz vezetett, de még nem érvényesült a restaurálás mai etikája.

          A bútor restaurálás és kárpitozás komoly szakértelmet igénylő hivatás, mely konzerválja és helyreállítja értékeinket, a restaurátor feladata az eredetiség tisztelete. Léteznek ugyan a restaurátorok, asztalosok és kárpitosok munkájáról és a bútorok megóvásáról szóló könyvek, mégis igen könnyű a restaurálás során visszafordíthatatlan kárt okozni, vagy nem megfelelő anyagot használni.  Eltérő vélemények uralkodnak a helyreállítás módozatait illetően, egyrészt régiségkereskedők és privát személyek, másrészt a múzeumok esetében. A múzeumok az autentikusságra helyezik a hangsúlyt: a restaurálásnak egyértelműen láttatnia kell mi az, ami nem eredeti. A magántulajdonosok és a kereskedők inkább azt kívánják, hogy az asztalos és kárpitos remekműveken ne látszódjék a helyreállítási munka nyoma. A tulajdonos fontosabbnak ítéli a tárgy külső megjelenését, hiszen a bútor értékére kihat akár restaurálták akár nem, míg a károsodás mindenképpen csökkenti mind anyagi mind esztétikai értékét.

          Hogy milyen mértékű restaurálás után lehet egy tárgyat még régiségnek tekinteni erre vonatkozóan nincsenek rögzített szabályok. Egyes vélemények szerint 30 százalékos restaurálás esetén a bútor még régiségnek számít, mások lejjebb helyezik el a határt 20 százalékra, feltéve hogy ez nem érint fontos részeket. Egyértelmű hogy az egykor mindennapi használatra szánt tárgyak károsodnak alkatrészeik öregszenek, elkopnak esetleg használhatatlanná válnak tehát "ráncba" kell őket szedni.